Csak nehéz az élet

Jajj de szép virégok vannak a réten, és én idebentről nézegetem őket, de jó nekem...Nanananana...nanana...nanananana.....nana...."Haza" is megyek a jövő héten...

Szesszió,az ászok ásza!!!

Amint a mellékelt ábra is mutatja, a szesszió kifejezetten nincs jó hatással az emberekre. Ránkmeg a kifejezettnél is kisebb százalékba:P

Kezdek kifaradni, szellemileg, fizikailag, alszom, de nem érzem a hatását, tanulok, és érzem, hogy valakinek a fejébe tudnám húzni a nagy fehér könyvet. Végül is semmi gond, még csak 6 vizsga van hátra, és 17 nap múlva otthon leszek:D

A f*** ki van Ági szerint

Hogy is van...I hate days like this???? Na igen! Tényleg utálom. Annyira össze jött minden. A vizsgák, a beszédek, utazás. Kéne egy burok amibe bebujhatok, mint abban a filmben, ami megvéd mindentől. Csak pár napot szeretnék olyanba tölteni, amig megtisztítom magamat a fertőzésektől,amik a belsőmet marják, amik olyanok mint a kis wcs baktériumok a reklamokban és csak valami erős tisztítószer segít rajtuk. Attól is jobban érezném magamat, ha felmehetnék egy nagyon magas hegyre, beszippantanám a nehéz, csípős levegőt és csak ordítanék, amíg lenne hangom. Nem tudom, hogy mi döntött ilyen nagyon le, vagyis sejtem, de fáj is valahogy, legbelül, a romlottság. De miért is beszélek zöldségeket, amikor én vagyok a legnagyobb hibás az egészért. Én kéne túl lépjek a nagy kupac kakin, én kéne haladjak előre felemelt fejjel. Csak még arra nem jöttem rá a nagy önsanyargató töprengéseim során, hogy miért nem csinálom. Vagyis miért nem tudom csinálni. Lusta vagyok követni az álmaimat????mert közelről úgy néz ki, és most nem repülőböl kell szemlélni a dolgokat, mint ahogy néha szoktam, hanem a hiba belsejébe kéne, hogy tekintsek, és ott próbálgassam kibogozni a csomókat.

De úgy érzem, egyelőre az is segít, ha kiírhatom magamból a kusza gondolatokat, és egy árnyalattal világosabb lesz minden.

Honvágy

Úgy esik az eső, mintha kötelező módon le kéne essen ebben az évben az egész. Persze az ember is kedvetlen ebben az időben, és mivel én is ember vagyok, a világon semmi kedvem bennt csücsülni, forgatni az angol lapokat, és két óra múlva elmenni vizsgázni. Persze ha visszajössz sincs sokkal kelemesebb dolgod, nem nézheted meg House következő részét, mert még mindig kell tanulj. Csütörtökön lesz vizsgám és beszédfelmondás... meg mindig nem tudok semmit. Majd fogok. Várom már, hogy egy kicsit hazamenjek, anyuci szoknyája mellé bújjak, és felejtsek el, nagyon sok mindent. Álmodozni azért még szabad. Habár néha csak azt teszem. Nézem a fejem felett világító csillagokat, es amikor a szemem kátrázik már, akkor a legmegfelelőbb helyen vagyok:D Most nem, honvágyam van...

Miért leszel az, aki lenni szeretnél?

Út a lelkészi pálya gondolatáig

Nem mondhatom, hogy gyerekkori álmom az, hogy lelkész legyek. Mint minden 5 éves kislány, én is színésznő, énekesnő szerettem volna lenni. Aztán teltek az évek és az évekkel együtt én is fejlődtem. Részt vettem, minden lehetséges tevékenységen ami megtetszett, és mindenből szerettem volna egy kis darabot, hogy tapasztalatot gyűjtsek.

I-IV oszályba az osztályelsők között voltam, népszerűnek mondható, a mindenkori szociális típus. Azonban, hamar rájöttem, hogy nem az boldogít, ha mindenki nekem kedveskedik és közbe a hátam mögött kibeszélnek. Most így visszagondolva, már akkor szerettem kikerülni az ilyen helyzeteket, és azt akartam, hogy a fontos embereken kívül ne érezzék az emberek, hogy kit kedvelek jobban, és kit nem.

Az V-VIII osztály kevésbé érdekes időszaknak indult. Kikerültem a népszerűek köréből és egy adott pillanatban rájöttem, hogy egyedül vagyok. Barátaimat nem találtam, a helyemet sem különösebben, így időm nagyrészét olvasásssal töltöttem. Elolvastam mindenfélét amit az otthoni könyvespolcok rejtegettek számomra, így nem érzem elpazaroltnak azt az időszakot. Ebben a korban a német nyelvet szerettem meg nagyon, és minden álmom az volt, hogy Németországban egy múzeum turistavezetőjeként dolgozhassak. Sajnos a szeretett tanárnőm meghalt, és így a lelkesedés is alább hagyott.

A sorsdöntő fordulat azonban konfirmálásom előtt következett be amikor a helyi egylet beavatóján vettem részt. Annyira megtettszett, hogy nem érdeket, konfirmáló társaim közül hányan jönnek, abban biztos voltam, hogy én ehhez a közösségkez akarok tartozni. Persze sikerült elhurcolnom párat a társaim közül, de egyedül én maradtam. Nagyon szerettem, hogy olyan volt mint egy nagy család, és én is bekerültem mint legfiatalabb. Második otthonom lett, ezek az emberek lettek a legkedvesebb barátaim, ahol bármit mondhattam, nem dorgáltak meg, és imádkozni sem volt szégyen mint például az iskolában, ahol kinevettek, hogy én a templomba járok péntekenként. Ez már nem tudott meghatni, és tudtam, megkaptam azt a helyet ahová tartoznom kell. Rendezvények sorozatain vettem részt, és már elengedhetetlen része lett az életemnek.

Következett a IX-XII, amikor újra fital bohémság sűrüjébe csöppentem, és elkezdődött igazán az élet. Legalább is akkor azt hittem. A tánc, a barátok, a kirándulások forgataga magával ragadt, de csak egy ideig. Ugyan is az egyleti élet más volt, és vele eggyütt én is. Egy idő után megmaradtam barátnak és nem „partyarcnak”. Fontosabbak voltak a barátaim, és a lelki életem, az ahol megértenek,és egy pillantásból érzik ha baj van. Én voltam a legkisebb, és még most is mindenki Kicsi Csenginek szólít. Színjátszó körben is kipróbáltam magam, tetszett, aztán hírtelen visszajött a színésznői álom, de hamar elrepült a csicsergésével együtt. A lelkészi pályán való gondolkodás pedig a segédlelkészeknek volt köszönhető. Mikor megismerkedtem velük mindegyik megkérdezte, hogy nem gondolkodtam azon, hogy a lelkészi pályát válasszam? Miután már a harmadik alkalommal is feltették a kérdést elgondolkodtam rajta. Mit látnak bennem? Miért lennék én jó lelkész? Aztán azon elmélkedtem, hogy képes lennék rá? Kérdések tömkelege zúdult a fejemre, és hírtelen előröl kellett tervezzem az életemet. Volt egy Isten képem, de nem éreztem megfelelőnek. Tudatosan kezdtem építeni a spirituális életemet. Templomba jártam, és ott megtpasztaltam a közös imádkozás erejét, amikor felcsendült az ének egész testem belebizsergett a szépségbe. A segédlelkészekkel a viszonyom mindig jó volt, ezért több tanácsot, történetet hallottam.Az érdekes az volt, hogy beszélegtéseink után senkitől nem hallottam több olyan fajta bíztatst, hogy MENJ! A negatívumokat próbálták felsorolni, meg akartak törni, de mikor látták hajthatatlan vagyok abbahagyták, és támogattak. Azok az egyletes évek voltak mostani személyiségem ugródeszkái. Ott tanultam meg a rosszból jót csinálni, és meghozni a döntéseket. Most is mosolyogva elékszem vissza arra az időszakra, amikor egyletelnök lettem. Könnyő lett volna feladatom, ha az a társaság marad akik számomra az egyletet jelentették. De jöttek a „kicsik”, a többiek már elmaradoztak. Újra éreztem, hogy ketté szakadok, de semmiképp sem hagyhattam az egylet hanyatlását. Ők már nem érezték azt a varázst amit én, ezért megpróbáltam a régi élmények alapján folytatni ott az egyletet ahol abbamaradt. Hamar rájöttem, hogy ez csak az én egyletképem, nem az övék, így más szemszögből akartam írányítani a dolgokat. Végül, köszönhetően annak, hogy látták, és nagyon sokat meséltem a régről, bennük is megszületett az a vágy, hogy egy olyan közösséget alakítsanak ki. Sikerült is nekik. Életre szóló barátságok kötődtek, tenni vágyó fiatalokban. Nem mondhatom, hogy ez mind az én művem volt, én csak a szikrát adó gyufaszál voltam, ahonnan fényt meríthettek. Furcsa visszatérni oda, de jó azt látni, hogy a közösségi problémákkal még most is hozzám fordulnak tanácsért, talán azért mert ismerem őket, talán mert én vagyok a „nagy”, ki tudja hogy miért, de tudom, azt viszont biztosan tudom, nem tudok és nem is akarok elszakadni tőlük. Sem az én szemembe naggyá lett „régi emberektől” se az én „felnőtté válásom” ideje alatt összegyűlt egyletesektől, mert valamilyen szinten úgy érzem, hogy hozzásegítettem egy lankadó közöséget az újrakezdéshez.

Hogy miért jöttem lelkészi pályára, és milyen egy számomra ideális lelkész? Nagy kérdés, és komplikált válasz. Egyletes idők alatt nagyon sok teológussal megismerkedtem. Akkor azt gondoltam, milyen jó közösség, mind barátok. Később rájöttem nem ezt jelenti lelkésznek lenni. Számomra egy jó lelkész, mindig őszinte, és nem játszik szerepet. Persze én is nagyon jól tudom ezt lehetetlen teljesíteni, de mindenki saját jó izlésének határát ne lépje át. Ez is egy érdekes fogalom, mivel mindannyian mások vagyunk. Én csak annyit tudok és mondhatok ami én vagyok. Csakis magamról beszélhetek, és ismerem magam annyira, hogy tudjam becsületes ember vagyok. A székely virtus bennem van, és ha körülnézek észreveszem, hogy kevés becsületes ember van már a világon, törtetéssel jut feljebb mindenki. Nekem nem ez a célom. Csupán segíteni akarok az embereken akiknek szükségük van rám, akik a segítségemet kérik. Szeretném az emberek lelkét gyógyítani, ettől a gyorsuló világ beskatulyázott szabályaitól. Szeretném, ha valaki beül a templomba azt érezze megnyugodott, át szeretném adni, minazt a tapasztalatot amit én lelkileg megéltem és ahová Istenbe vetett hitem elkísért. Olyan boldog közösséget szeretnék kialakítani, ahol az értékek nem a pénz és a gyorsuló világ zajától nőnek, hanem a lélekben.

Szerintem az ideális lekész kikerülés első évében figyel, és felméri a közösség lelki életét, megismeri az őt körülvevő embereket és azok mentalitását, utána kezd nagy dolgokhoz fogni, miután felmérte a gyülekezet igényeit. A lelkészi pálya egy hivatás, egy életforma, ahol megismerkedünk az emberek jó és rossz tulajdonságaival, megpróbáljuk elfogadni őket, és közben spirituális, lelki életüket fejleszteni, hogy ne tapossák el a problémák, hogy meg tudják látni a rút között a jót, az éretlen között az érettet.

Ez a célom, azért szeretnék lelkész lenni, hogy valahol a nagyvilágban,legalább egy kis közösségben újra felébredjen az a jó amilyennek az ember elfelejtett lenni.

Zakuszka

Zűrzavaros világ, zavaros érzelmek. Az ember azt sem tudja, hova nézzen, kit hallgasson, ki legyen az az ember, aki megérdemli mindazt amit adni tudsz. Fáradtan kavargok a világ szennyével, és nem találom a szagelszívót. A szívem csinálná a feladatát, és az elmémbe néha felmerül a vágy, hogy törtető cafka legyek, de tudom, hogy annyira nem az én világom, és ezért inkább megmaradok kis sündisznónak, ki a veszélyt érez begubózik a tüskéi mögé. Hiába a kitörési vágy, mert az csak veszélyekkel jár és csak azt hallod mindenkitől, "jobb lesz, ha nem mondod meg, még sok időt kell együtt eltöltsetek, és úgy is neked lesz rosszabb". Hogyan tőrjek utat, ha nem vagyok olyan??? A legjobb esetben, amit találtam, úgy fogom fel a dolgokat, hogy ez egy eddzőtábor, ahol megtanulok szembemosolyogni az emberekkel, amikor legszivesebben behúznék neki egyet. Olyan álszent itt minden...de majd ha megnövök, persze ha valamilyen úton-módon, engem is meg nem fertőznek, akkor megpróbálom úgy csinálni, ahogy SzerinteM helyes!!!!!!!

Feladatokat kéne csinálni, de nem kapom a visszajelzést, hogy érdemes lenne. A Nagyfőnök is el-el távozik, és mintha megfeledkezne rólam...jó lenne, ha visszatérne és egy kis lelket töltene belém...

Bizsergés

A mai nap hozott valami újat:D Egy már feledésbe merült ifjú kezdett érdeklődni...A pótvizsgára tanulás után jól esett valami izgalmasat hallani, és mintha tudtam volna, felhívtam a barátnőmet, hogy megkérdezzem hogy van, és akkor tudtam meg. Az igazság az, hogy a pillangók már eltüntek, habár nagyon sokáig ott voltak és bennem élt a srác, de az idő, mint tudjuk begyógyítja a sebeket. Persze, nehogy véletlenül semleges maradjon újra előbukkant a ködös álomvilágból. Megkérdezte, h felhívhat-e???? Én persze tettem a kemény csajt, és ha felhív fogom is tovább, de azért reménykedem valamiben. Nem hiába jelentett nekem valamit. Csak a ködös homályból elő kell bukkanjon... Meglátjuk, mit hoz a jövő:D